Március 15-i megemlékezés és koszorúzás

Március 15-e jelképpé vált, nemzetünk szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. A mai napon Csány Község Önkormányzat Képviselőtestületének tagjai és a Csányi Szent György Általános Iskola képviselői is méltón megemlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseire, elhelyezték koszorúikat a Templomkertben található 48-as emlékműnél. A helyi Idősek Otthonának koszorúja, civilek mécsese, virága került a talapzatra.

Egy ismeretlen magyar elbeszélő szívhez szóló, lelkesítő szavaival emlékezzünk, mely kb. 1938-ban íródott, de ma is mélyen áthatják lelkünket.

Ünnepi beszéd március 15-re

Kis Magyar Testvéreim!

Ünnepet ül ma a magyar nemzet, ünnepelnek ma a magyar szivek szerte a világon! A szívetek fölött háromszínű kokárdát simogat a márciusi szél, bent a lelketekben pedig ott dörömböl már a kikeletet váró szábadulás vágya.

És mégis, tudom, ha többször hallottátok is már, szeretnétek ujra hallani, mi történt ezen a napon, miért ünnepelünk minden év március tizenötödikén.

Elmondom.

Tudjátok, mi a magyarnak március 15? Az, ami a bezárt rabnak a szabadulás édes pillanata! Ami a sötét éjszakában vándorlónak a hajnal első napsugara. A hideg téltől elcsigázott madárkáknak a tavasz langyos fuvallata. Ezen a napon mosolygott ránk a szabadság hajnala, ezen a napon lett szabad a magyar.

Hát addig nem voltunk szabadok? –kérdezitek tőlem. Nem bizony! Sok évszázadon át szenvedett a magyar. Pusztította a tatár, irtotta kétszáz éván át a török, amikor meg kiszabadult végre ennek uralma alól, akkor sem tehette azt, amit akart: mások parancsoltak neki.

Eljött azonban a rabmagyaroknak is a szabadság első napsugara.

1848. március 15-öt írtak akkor. S ezen a napon rázta le rabsága bilincseit a magyar!

Ez a nap volt az, amikor felbuzdult a magyar vér, különösen a magyar ifjúság szivében. Kibontották újra Magyarország Nagyasszonyának régen összehajtott lobogóját s ezt a szót írták rája kitörülhetetlen betűkkel: szabadság!

Vezéreik, akiket bizonyára már ti is hallottatok emlegetni, Petőfi, Jókai, Vasvári voltak. Ezek azután megindultak a lelkes fiatalsággal, hogy felszabadítsák a sokat szenvedett, szegény magyar nemzetet. Hazánk fővárosában, Budapesten történt mindez, s mintha az Ég is sírt volna örömében, kövér csöppekben hullott az eső. A lelkesedés azonban nem sokat törődött most azzal, ha bőrig áznak is! És bár a pesti utcákon hóval vegyes sártömeg volt, egyre többen csatlakoztak a nemzeti zászlót vivő fiatalokhoz. S aki odaállt közéjük, az mind feltűzte azonnal keblére a háromszínű kokárdát, amilyen most a ti szivetek fölött van.

Voltak akkor ott Pesten egy kávéház, Pilvax-nak nevezték. A neve ugyan nem volt magyar, de akkor még bizony sok német is élt a fővárosban. Ez a kávéház volt akkor a szabadságért lelkesülő magyarok találkozó helye. Itt határozták el, hogy nemcsak beszélnek, hanem tesznek is, hogy végre szabad legyen a magyar!

Innen indultak el a zászlóval s ott meneteltek a jó Isten szabad ege alatt, a metsző friss tavaszi széltől verve a Nemzeti Múzeum elé. Amikor odaértek, egy sápadt, sovány ifjú lépett elő a tömegből, s messze hallhatóan kiáltott a tömegbe:

-Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

A szabadság pacsirtája Petőfi volt ez az ifjú s gyujtó szózatára esküre lendült ott minden magyar jobbja, esküre nyílt ajka, s egy szívvel-lélekkel dübörögték utána:

-Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Ó, milyen gyönyörű nap volt az, gyermekek! A szabadság születésnapja! Mert ennek a nagy eseménynek a híre bejárta egész Magyarországot, s ahol meghallották, csak egyet tudtak rá felelni: Rabok tovább nem leszünk!

A tömeg ekkor már annyira föllelkesedett, hogy valóban cselekedni is akart. Megindultak tehát a közelben levő könyvnyomda felé, s ott minden előzetes engedély nélkül kinyomtatták a magyar nemzet kívánságát tartalmazó 12 pontot és Petőfi Talpra magyarját!

Gondolhatjátok, milyen örömmel kapkodta szét a lelkes tömeg ezt a gyönyörű költeményt! Mindenki tudni akarta, mindenki ugy szorongatta kebléhez a papírt, amelyen a Talpra magyar volt, mintha valami szent dolgot akart volna szivébe zárni örökre! Az első lépés már megvolt: szabaddá tették a nyomtatást, a többi azután gyorsan követte ezt!

Éppen, hogy csak megebédeltek, máris ujra összegyűlt a lelkes ifajkból álló csapat a nemzeti zászló alatt. Ujra a Nemzeti Muzeum elé vonultak, majd megindultak Budára, hogy a várból kiszabadítsák az ott elzárva lévő egyik magyar írót. A helytartótanács, ahogy akkor nevezték a főváros és az ország ügyeinek intézőit, a várban volt, amelyet katonaság tartott megszállva. Bizony nem kis dolog volt az, puszta ököllel, meg egy Szűzmáriás lobogóval vonulni a katonák ellen. De a lelkesedés még a fegyvereknél, ágyúknál is hatalmasabb lehet! Mit törődtek akkor a halállal azok a bátor ifjak! Még az életüket is szivesen feláldozták volna hazájuk, magyar nemzetük szabadságáért.

A katonaság -látva a felvonulók elszántságát- utat nyitott számukra, a helytartótanács pedig jobbnak látva, ha teljesíti a lelkes tömeg kívánságát, a rabláncra vert írót szabadon engedte.

Mikor azután kihozták a börtönben legyöngült s a szíve mélyéig meghatott öreg írót, kocsira ültették, kifogták a lovakat kocsija elől s valóságos diadalmenetben vitték át Pestre, rég nem látott családjához.

Estére fényárban úszott a város. A Nemzeti Színházban már javában folyt a díszelőadás, mert az addig eltiltott magyar drámát, a Bánk bánt adták elő. A mámoros tömeg azonban ide is bevonult, mert ujra és ujra Petőfi gyönyörű esküjét akarta hallani, mintha nem tudott volna vele betelni eléggé. A Talpra magyar után elénekelték a Himnuszt, majd a Szózatot.

Nem tudom, gyermekek, énekelték e valaha jobban átérezve a magyarok, ezt a gyönyörű imát:

Megbűnhődte már a nép a multat s jövendőt…

Igen… Énekeltük, gyermekek,…

…Amikor tizennyolc évvel ezelőtt, egy júniusi délután megkondultak a harangok szerte az egész országban és siratták az ezeréves Magyarországot…

Akkor, ezen a napon nyilalt bele minden magyar szivébe, de nagyon fájdalmasan ez az ima, amikor a földi emberek igazságtalansága ellen az Egek Urához, az Istenhez föllebeztünk oltalomért esedezve:

Isten, áldd meg a magyart!...

Akkor, azon a gyönyörű március 15-én szabad lett a magyar, ezen a hozzánk közelebb eső szomorú napon vágták öt részre ezeréves hazánkat! De mit gondoltok, kedves gyermekeim, örökre így marad?

Ha ti is olyan lelkesen fogtok dolgozni édes hazánk boldogulásáért, mint azok a márciusi ifjak, ha bennetek is lesz annyi, hogy meg ne hallgassa a jó Isten buzgó imánkat: s valóra válik mindennapi szent hittevésünk:

Hiszek Magyarország feltámadásában!

Úgy legyen!